Az Olaszliszkai bemutatásával a Katona József Színház kíméletlenül elénk tárja az ország orvosi bizonyítványát: megbélyegzett, kifosztott emberekről mesél, miközben arra hívja fel a figyelmet, hogy a bűn sohasem egyoldalú. A közelmúltban történt lincselést feldolgozó darab kapcsán Tasnádi Bencével beszélgettünk, aki a vádlott szerepét öltötte magára.

Kívülállóként mit jelent számodra Olaszliszka?

Az egészben a legborzasztóbb, hogy miként működik egy közösség pszichológiája: ha van egy ember, aki azt ordítja, hogy „Öljétek meg!”, akkor a másik negyven úgy tesz. A Milgram-kísérlet rendkívül erősen kapcsolható ide, hiszen az valójában arról szólt, hogy képesek vagyunk-e fájdalmat okozni a másiknak utasításra. A kísérlet során kiderült, hogy megfelelő tekintélyű ember felszólítására, valójában mindegyik ember rávehető a gonoszságra. Az olaszliszkai eset engem olyan szempontból foglalkoztat, hogy ha mindenki csak egy pofont ad, valaki pedig negyvenet kap, akkor ki a gyilkos? Felment-e minket az, hogy csupán egyetlen ütést mértünk az áldozatra?

Mennyire volt nehéz feladat megformálnod az egyik tettest?

Már nagyon vártam, hogy egy ilyen karakterrel dolgozhassak, ezért az első pillanattól kezdve szerettem, és nem is volt kétségem afelől, hogy megoldom a feladatot. Egyszerűen azért lehetett így, mert sajnáltam ezt a fiút. Az igazságérzetemet mindig képesek megpiszkálni az ilyen esetek, mert látom a másik oldal igazát is, és az volt a célom, hogy ezt tolmácsoljam a publikum felé. 

Hogyan készültél a szerepre? Olvastál esetleg nyilatkozatokat az üggyel kapcsolatban?

A bírósági ítélethirdetés négy részletben fenn van a Youtube-on, tehát könnyen hozzáférhető bárki számára. Ifj. Horváth Dezsőt is láthatjuk, akit játszom a darabban. Az ítélethirdetésen kívül néztem még riportokat, és igazán érdekes, ahogyan a fiú ott ül egy riporterrel szemben, és jámbor, közlékeny, egyszerű embernek tűnik. Nem feltételezném róla, hogy képes lenne bárkit megölni. Egyébként a levél, amit a börtönben monológszerűen mondok el, az valós dokumentum, tényleg ő írta.

A darabbeli gyilkosságban látszólag a te karaktered kevésbé vesz részt, a tárgyaláson és utána mégis ő kerül középpontba. Szerinted mi ennek az oka?

Valószínűleg azért, mert tisztában van azzal, hogy abban a helyzetben felesleges felhívnia önmagára a figyelmet. Neki oroszlánrésze van a gyilkosságban, csupán fegyelmezettebb, idősebb és érettebb a társainál. Ez a tárgyaláson is szembetűnő, hiszen a másik kettő teljesen szertelenül nyilatkozik: árulkodnak, locsognak. Az én karakterem higgadtabb, visszafogottabb. Arról pedig, hogy miért kerülhet éppen ő a középpontba, rengeteget beszélgettünk a próbafolyamat alatt. A lincselés után több órán át nem hívták a rendőrséget, mert a tettesek el akarták égetni a bizonyítékokat, illetve elosztották a felelősségvállalás mértékét. Például, akinek volt már priusza, az többet vallott be, mert mindenképpen börtönbe került volna, és így megmenthette néhány társát. Ennek köszönhető az, hogy negyven emberből összesen öt került börtönbe.

A börtönjelenetben szerinted megbánást és vezeklést láthatunk? Feloldozást nyer a bűnös?

A baj az, hogy aki börtönbe megy, nem azon gondolkodik, hogy mit is követett el, tehát nincs szó vezeklésről. A börtönbüntetés arra jó, hogy az igazságtalanság érzete tovább duzzadjon, és az elítélt felkészülhessen egy esetleges bosszúra. Nem tudom elképzelni, hogy az a tizenkilenc éves fiú, aki harminchat évesen fog szabadulni, el tudja majd kezdeni az életét anélkül, hogy a bűnözés felé fordulna. Nem hiszem, hogy megbánná a tettét, mert az emberek szeretnek ujjal mutogatni egymásra, mint a gyerekek, így a karakterem sem azt érzi, hogy valami rosszat követett el, hanem hogy megvoltak erre az okai. 

Mit szimbolizálnak a könyvek, amelyeket a börtönben dobálnak le a tetteshez?

Az értelem ellustulását a testi erővel szemben. Rengeteg fiatalnak eszébe sem jut olvasni, a könyv arra jó, hogy legyen mivel gyúrni. Rémesnek tartom, hogy a fiatal generációnak a legfőbb szórakozása az, hogy félmeztelen fotókat posztoljon magáról Facebookon és erre lájkokat gyűjtsön. Ugyanígy elszörnyedek azon, hogy mi a férfi- és nőideál. 

Az olaszliszkai eset megítélése általánosságban véve igen egyoldalú – ám nem ebben a darabban. Mit mond Borbély Szilárd a romák hátteréről?

A cigányság egy hazátlan nép. Olyan etnikum, akiket idegenként, ellenségként kezelnek, és minthogy az agresszió agressziót szül, ők is ellenséget látnak másokban. Engem egyébként nagyon foglalkoztat a kérdés, miként lehet az, hogy több száz év alatt nem sikerült asszimilálódniuk úgy, hogy ne legyen ilyen óriási ellentét a magyarok és a cigányok között.

Hogy látod, egy színházi előadás bonthat le berögzült megítélésmintákat?

Reménykedem abban, hogy képes rá. Leginkább a tárgyalásjelenet és a börtön-monológ hivatott arra, hogy megpróbálja felvázolni a másik oldal álláspontját. Ez a két jelenet erősen rávilágít arra, hogy az előítélet valamiképpen kódolva van. Óhatatlanul megtörténik, hogy csak azért, mert valaki cigány, máris úgy nézünk rá, mint egy bűnözőre. Ebbe bele sem gondolunk a mindennapokban, pedig szörnyen megalázó lehet ezzel a sztereotípiával megharcolniuk a becsületes embereknek.

Szerinted mennyire lehet igaz az, hogy ezeknek az előítéleteknek a kialakulását maguknak köszönhetik?

Biztos, hogy van egyfajta habitusuk, ami a gyökereikből fakad, de ettől függetlenül nem állítom, hogy van eredendően jó és rossz ember. Az oktatás és a szocializáció folyamán lehet finomítani, farigcsálni a problémás pontokat. Ez a kérdés azonban nagyon összetett és nehéz, hiszen az eltérő kulturális különbségek miatt ez a változás nem fog pár év alatt végbemenni, már réges-rég el kellett volna kezdeni az integrációt, hogy mostanra eredménye legyen. 

Visszatérve az előadásra, láthatjuk, hogy a bíróságon nem igazán sikerül dűlőre jutni a lincselés ügyében. Ebből adódik is a kérdés: létezik-e földi igazságszolgáltatás, lehet-e kollektív a bűn?

A népmesében, persze. Ott addig tart a történet, hogy a jó elnyeri jutalmát, a gonosz megkapja méltó büntetését. De mi a méltó büntetés? A tizenhét év börtön? Úgy gondolom, hogy itt különböző energiák kerülnek kapcsolatba egymással, és azzal, hogy valakit elítélek vagy megverek, máris rossz folyamatok sorozatát indítom el. Büntetni nem érdemes. Megbocsátani lehet, mint a Bibliában, és azt mondani, hogy nem vagyok hajlandó gyűlöletet szítani vagy táplálni magamban.

Mit gondolsz, a lincselésen kívül milyen hazai állapotokról tanúskodik még az előadás?

Úgy hiszem, nagyon erős ítéletet mond arról, mennyire kasztos társadalomban élünk. Az Andrássy úton például megkapsz háromszázezer forintért egy kiegészítőt, míg egy utcával arrébb megcsap a pöceszag, és szellőzők tövében alszanak hajléktalanok. Rettenetes, hogy valakinek az élvezete és a jóléte mindig a másik nyomorát szolgálja. Ebben mindannyiunknak van felelőssége. 

Egy mellékszál is bekapcsolódik a történetbe: a zsidók emlékét kereső turista. Ez hogyan illeszkedik a dráma egységébe, amelynek középpontjában azért egyértelműen a másik eset áll?

Azt hiszem, Borbély Szilárd azt szerette volna megmutatni ezzel, mennyire szomorú a II. világháború előtt még jelentős olaszliszkai zsidóközösség eltűnése. Elrohad egy kultúra és senkinek nem hiányzik. Elhordják egy épületnek a köveit, és bedolgozzák otthon a sufniba, a vécébe. Mert templomra nincs szükség, vécére van. Számomra ez mind összekapcsolódik, kissé apokaliptikus gondolataim is támadnak, hogy egy szikrányit sem változik az emberi jellem, csupán a technika fejlődik.

Az egész előadás az emlékezés problematikáját járja körül. Miért fontos erről beszélnie a színháznak?

Mert különben a történelem megismétli önmagát. Mindig felnő egy újabb generáció, aki elfeledkezik a korábbi borzalmakról. Ez is egyfajta körforgás: a népszaporulatot a népirtás követi. Az emlékezés azért kulcsfontosságú tehát, mert valaki talán azt sem tudja pontosan, mi az a holokauszt, de a zsidó kifejezést, mint szitokszó tökéletesen ismeri. Éppen ezért olyan előadásokat kell csinálni, amelyek naprakészek és mindenki számára befogadhatóak. Szeretem, ha nyíltan beszélünk ezekről, mert az árnyalt dolgok sokszor elvesznek. Természetesen nem szabad megsérteni, letámadni a nézőt, de ugyanakkor közéleti kérdésekről igenis kötelező beszélni a színház falain belül.

Az interjút készítette: Dézsi Fruzsina

Fotók: Gerencsér Anna

Ha az utca emberének feltennék a kérdést, hogy problémának tekinti-e azt az óriási mértékű kivándorlást, amely a fiatal generációnk egyik legfőbb jellemvonása, a válasz heves bólogatások közben egyértelmű, hangos igen lenne. Ám, ha a Katona József Színház társulatával tennénk ugyanezt, a felelet nem volna ennyire egyszerű és határozott, egyetlen szóval elintézhető. Erre előadás kell, mégpedig olyan, amely nem didaktikus módon száll szembe a jelenséggel, hanem megmutatja annak különféle árnyalatait. 

Az Illaberek tagadhatatlanul fontos színházi összmunka, hiszen a társadalom azon „betegségéről” nyújt látleletet, amelynek terjedése megállíthatatlannak tűnik. Kinek ne fordult volna meg a fejében, hogy egyetlen bőröndbe gyűri a múltját, és új életet kezd egy másik országban, ahol még a kerítés is kolbászból van? Aztán ha kiderül, hogy mégse, már mindegy, majd elboldogul ott is valahogy az ember, talán jobban, mint itthon, de az biztos, hogy semmivel sem rosszabbul. Arra ritkán gondolunk, hogy ez kevéssé reményteljes, sokkal inkább kétségbeesett vállalkozás, hiszen, aki elégedett a sorsával, nem szakítja ki magát természetes közegéből. Ha pedig megteszi, akkor valami olyasmit vár ettől a szélsőséges lépéstől, amit nem kaphat meg itthon: az anyagi biztonságot, az élhető életet, az elfogadó környezetet, a korrektséget. Felvillan persze a kivándorlás kevésbé gyakori komplementere is, amikor a távoli országok lakói számára Magyarország jelenti a kiugrási lehetőséget, ez biztosítja a több szempontú vizsgálódást.

Azt, hogy az Illaberek mennyire aktuális és mennyire realisztikus, mi sem bizonyítja jobban, minthogy nem előre megírt darabról beszélhetünk, hanem egy műhelymunka eredményéről. A próbafolyamat során ugyanis nagyrészt a színészek rögtönzésére épülve állt össze a végleges szövegkönyv, amelynek egésze mikrotörténetekre hullik szét. A felvázolt sorsok olykor már-már tárgyilagos meséléssel közvetítenek a valóságról, máskor erős mélylélektani jelenségeknek lehetünk szemtanúi. A két szemléletmód között a szüntelen irónia, sőt önirónia biztosítja a kapcsolódási pontot.

Az előadás már az első percben kikacsint a nézőre, sikersztorival indít. Egy Andris nevezetű kisfiúnak felnőve sikerül óriási filmes karriert csinálnia Amerikában, hazatérése után pedig a király azon túl, hogy magas állami pozícióba helyezi, felajánlja neki jutalmul országának legfiatalabb lányát. A félreérthetetlen utalások után azonban a darab nem vet számot azzal a lehetőséggel, hogy a fiatalok boldogok lehetnek. 

Egyedül Takátsy Péter és Rajkai Zoltán párosában érezhetünk némi elégedettséget, amely aztán gyorsan el is illan, mielőtt még megszoknák jó dolgukat. Éltek állampolgársági jogukkal, összekötötték életüket, ehhez asszisztáltak a hivatal kotnyeles munkatársai, Pelsőczy Rékával az élen, aki minden igyekezete ellenére kevéssé tudott napirendre térni egy „nem normális házasság” felett. Az esküvőt követő örömet felváltják az itthoni egészségügyi viszonyok okozta súlyos problémák: Rajkai nőgyógyásza nem tudja elviselni, hogy a petefészekrákos megszokásból, már-már kényszerből pénzt dugdos a zsebébe, elviselni az ország nem létező toleranciaszintjét. Külföldön könnyedén kap állást, ám párja nem tart vele, így élete egy részét ki kell szakítania magából – ez hivatott tanúsítani azt, hogy ilyen radikális döntést lehetetlenség meghozni áldozatok és szenvedés nélkül.

Láthatjuk, hogy a tanult embernek sem könnyű egy teljesen új világot teremtenie maga köré, hogyan is sikerülhetne ez egy ízig-vérig kisembernek? Keresztes Tamás építőmunkása naiv, rögtön bekapja a horgot: talál egy álláshirdetést, hitelt vesz fel, szerszámokat vásárol, hogy a kint keresett pénzből el tudja tartani a családját. A szerszámokat persze elveszik tőle a repülőtéren, és akármennyire is különösen hangzik, ennek a kisszerű embernek ez a kisszerű tragédiája az előadás egyik csúcspontja – itt már mindenki tudja, hogy nem lehet jó a vége. Aztán kiderül, hogy kalapácsra és fúróra egyébként sem lett volna szüksége, a biztosra ígért munka csupán szemfényvesztés volt, a bevándorlási maffia legegyszerűbb trükkje. A szép jövő elveszett, ahogyan a család is, a Rezes Judit alakította anyuka ugyanis otthonba viszi a gyermeküket, mert korlátozta őt keserves ápolónői munkájában. Nem maradt semmi, csak az agresszió, amely folytonosan munkálkodik azokban, akik számára minden nap egy újabb megvívandó harcot jelent.

Jordán Adél szintén a társadalom peremén lavírozó embertípust jelenít meg. Prostituáltként keresi kenyerét, nála nem láthatunk igazi kétkedést vagy tanácstalanságot, egyszerűen egyik napról a másikra él, a megaláztatásokat már aligha érzékeli. Az ő történetén keresztül látunk rá a magyar értelmiség drámájára is, ugyanis a valaha pesti egyetemen dolgozó nyelvprofesszor tolmácsol az örömlányokkal foglalkozó segélyszervezet munkatársának.

Mindeközben néhány, szarkazmussal kibélelt percben, képet kaphatunk arról, hogy egy-egy fiatal azért szeret Budapesten élni, mert a többi országgal ellentétben itt minden kiszámíthatatlan, például lehet, hogy aznap reggel nem jár a villamos, nem ér be a munkába. És ez mérhetetlenül izgalmas. Egy másik videóban hallhatjuk, ahogyan egy kivándorolt magyar nő azt nyilatkozza, hogy sosem volt honvágya, elvégre mit is hiányoljon? Van pénze, lakása, munkája, megtakarítása a nyugdíjas évekre – külföldön, nem pedig szülőhazájában.

Elek Ferenc EU-képviselője pedig tulajdonképpen arról próbája meggyőzni a tömegeket, hogy nem itthon rossz, hanem máshol túl jó, ezért tessék szépen csökkenteni a nyugati béreket. Milyen dolog az, hogy valaki meg tud élni a fizetéséből? Egyébként is, Magyarország Túró Rudit, Petőfit és Balaton-parti, fülledt nyarakat tud adni, mi más kell még a boldoguláshoz? 

A csak néhány ponton érintkező szálakból is tisztán látszik, hogy Máté Gábor rendezése bár olykor vállaltan társadalomkritikai közhelyekkel operál, éppen emiatt képes világosan ábrázolni a kivándorlás problematikáját. És bár egy-két jelenet sántikál dramaturgiai szempontból és talán kissé hosszúra is nyúlik, a rendező nem fél behozni az éles politikát, az egymásnak feszülő érdekeket, és ami az előadás legnagyobb érdeme: nem akarja lenyomni a torkunkon, hogy itt és most döntenünk kell. 

A játéktér minden apró részlete a migráció jelenségéhez tapad: a bútorokat és a falakat egymásra pakolt bőröndök alkotják, amelyeken nosztalgikus hangulatot teremtő tablóképek körvonalazódnak. A Kálmán Eszter tervezte díszlet stilizáltságával és látszólagos egyszerűségével erősíti a hétköznapiasság kulcsfontosságú motívumát: a sorsok, amiket a színpadon láthattunk, mindennapiak. Már megtörténtek, és meg is fogják ismételni önmagukat.

Mert valójában nem az az igazi csapás, hogy egyszer egy élet megbicsaklik. Illetve, persze, hogy az. De észre kell vennünk, hogy ma már ez a tragédia öröklődik – még akkor is, ha megpróbálunk nevetni rajta.

Dézsi Fruzsina

Fotók: Dömölky Dániel

„Gyűlöltem őt egész nap

S szerettem minden éjszaka.”

A 17. század világháborújának is emlegetett 30 éves háborúba kalauzolja el a nézőket Bertolt Brecht klasszikusa, a Kurázsi mama és gyermekei. Zsámbéki Gábor rendezése a Katona József Színházban igyekszik visszavarázsolni a brechti világot, miközben egy olyan történetet tár elénk, ami minden ízében mai.

A háborúból élő Kurázsi mama (Fullajtár Andrea) három gyermekével járja a világot kereskedőként. Mind a négy embernek megvan a maga keresztje, a társadalom perifériáján mozognak, és úgy tűnik, az emberek függnek a nőtől. Kurázsi mama erős asszony, szüksége is van rá, hiszen nem csupán a mindennapi túlélésért kell megküzdenie, hanem anyatigrisként védenie kell azt, ami még megmaradt neki.

A legnagyobb fiú, Eilif (Mészáros Béla), a kalandokat keresi. A kalandvágyó fiatalokat testesíti meg, aki ki akar lépni édesanyja árnyékából és a saját bőrén akarja megtapasztalni az életet. Katonának áll, ez pedig előre vetíti a tragédiát, a veszteségek véget nem érő folyamát. Stüsszit (Dankó István) nem kell ennyire félteni – legalábbis a jámbor, becsületes, ám együgyű fiú ebbe a hitbe ringat minket. „Stüsszi, a te lelkiismeretességed aggaszt engem. Beléd vertem, hogy becsületes légy, mert észt nem sokat adott neked az Isten, de mindennek van határa.” – mondja róla Kurázsi mama. De a háború belőle is olyan dolgokat vált ki, ami fenekestül felforgatja az életét. A lopás miatt az életével kell fizetnie, és a minden körülmények között kőszívű Kurázsi mama összeroppanásának jelei itt mutatkoznak meg először. Le kell tagadnia a fiát, hogy tovább mehessen.

Két fiának elvesztése – bár egészen a legvégsőkig él benne a remény, hogy Eilifet még viszontláthatja – nemhogy terheket vesz a válláról (hiszen immár csak egy gyermekről kell gondoskodnia), de sokkal súlyosabbakat pakol rá. Lányával, Kattrinnal (Pálos Hanna) folytatja útját, aki néma, és Kurázsi mama olyannyira burokban tartja, hogy még ha lenne is esze, és csinos is lenne – nem az, amint az el is hangzik a darabban –, akkor is egy önálló életre képtelen vénlányt csinált volna belőle az anyja. Egyetlen alkalommal mer lázadni, amikor Yvette, aki a prostituáltak életét kénytelen élni, szembetalálkozik velük. Kattrin ellopja a nő vérpiros magas sarkúját. Ez a cipő jelenti a néma lány egyetlen kapaszkodóját, a saját nőiességének jelképe lesz, még Kurázsi mama sem veheti el tőle. Fájdalmas módon nem sejlik fel még a közeledő tragédia előszele, ami akkor éri el őket, amikor a lányt, aki félelmében nem akarja átengedni portékáját támadóinak, bántják. Nem a szemöldöke fölött húzódó maradandó seb a legnagyobb veszteség, ami éri. A lelkén esett szégyenfolt kiöli a reményt belőle, hogy valaha is férjet talál, és megváltozhat az élete.

„Hát okulj ebből, Kattrin. Soha ne kezdj katonanépséggel. A szerelem égi hatalom, óvlak tőle.”

Így tehát szükségszerű következmény önfeláldozása. Zajt csap, ezzel lebuktatja a város bevételére készülő katonákat. A támadók lelövik a lányt. Érdekes módon Kattrin halálát kevésbé érezzük megrázó veszteségnek, inkább egyfajta feloldozásnak. Kurázsi mama féltve őrzött kocsijának leplét teríti a lányára.

A kocsinak csupán a váza marad meg, jelezve azt, hogy a nő mindent elveszített, innentől kezdve egyedül magára számíthat – egykor tőle függtek az emberek, most ő függ mindenkitől.

Zsámbéki kihasználja a technika adta lehetőségeket, hogy felerősítse az elidegenítő effektusokat. Már a darab elején olyan érzésünk támad, mintha egy színházi előadás hangbeállásán, próbáján lennénk, ahol a színészek még áténeklik egyszer a dalokat, hol rutinszerűen a zongora mellé állva, hol pedig pont a zenészekkel perlekedve az elszúrt éneklés miatt.

A zene, a ritmus különösen fontos az előadásban, és a darab érdekessége, hogy a hangszereken maguk a színészek, szerepeikből kilépve, játszanak. A songok kizökkentő erővel bírnak, ugyanakkor mégis szerves, kihagyhatatlan részét képezik ennek a felvázolt, groteszk világnak.

Sokkal ellentétesebben hatnak a vetítések, amelyek igyekeznek a humor eszközével élni. A Kurázsi mamában igen nagy időintervallumot kell átugrani, ezt pedig csak a folyamatos narrációval lehet megoldani. A már-már vicces, feketehumorral átitatott animációk azt a célt is hivatottak szolgálni, hogy a folyamatos történetmondás monotonná váljon, és megteremtsenek egy olyan ellenpólust, amivel kirángatják a nézőt abból a nyomasztó helyzetből, amibe a darab teszi őt.

„Egyre mélyebbre süllyedünk, és ritka a leves, és ha mások volnánk, tolvajok, gyilkosok, talán tele volna a hasunk! Mert az erény nem fizetődik ki, csak a komiszság; ilyen a világ, pedig nem kéne, hogy ilyen legyen!”

Írta: Vass Antónia

Fotók: Katona József Színház