Az ittas ember minden kétséget kizáróan különös. Nem azért, mert képtelen egyenesen járni, vagy, mert elsüti a legócskább szóvicceket, miközben folyamatosan saját magán nevet. Nem is azért, mert kapatosan mindenki a magabiztosság egy magasabb, olykor együgyű hiszékenységgel párhuzamos fokát éli meg, hanem mert mint ahogyan a közmondás is tudósít róla, gyermek, részeg, bolond mondják az igazat - ez nyer tanúbizonyságot a Katona József Színház új darabjában, a Részegekben is.

A borgőzös ember ugyanis szakadatlanul ontja magából a nagymonológokat, mintha prófétának készülne felcsapni, s a kevésbé spicces társai gyakran csak mosolyognak rajta, nem véve a fáradtságot arra, hogy a csuklásokkal félbeszakított bölcsességekről lehántsák a Coelho-burkot, és észrevegyék, hogy talán nem is olyan óriási ostobaságok kimondására sarkall az alkohol. Ezen nincs is miért csodálkozni, hiszen ahogyan eltompulnak egyéb érzékeink, úgy kezdünk egyre élesebben látni.

Már az előadás kezdetekor teljes bizonyossággal kirajzolódik előttünk, hogy itt nem csupán enyhén kapatos szereplők sorakoznak majd fel, hiszen Martha (Rezes Judit) személyében egy menni alig, de esni annál inkább tudó holtrészeg nő mászik keresztül a nézőtéren azért, hogy aztán elterüljön a színpadon, ezzel beindítva az egymáshoz olykor kevésbé szervesen kapcsolódó, ám remek ritmusban felfűzött jeleneteket.

Maga a történet a dramaturgia szerkezet okán viszonylag lassan és kissé tétován bontakozik ki előttünk. A filmfesztivál után egy morális kérdéseket is firtató esküvőnek, egy látszatházasságba torkolló legénybúcsúnak, és egy megemlékező est utolsó foszlányainak lehetünk tanúi. Van, aki csak az alkalomból kifolyólag, van, aki pedig megszokásból dönti meg jobban az üvegeket, de szinte kivétel nélkül mindenki platóni magasságokig issza magát – és szerencsére ez a módosult tudatállapotot az egyes karakterek egészen differenciáltan élik meg.

Sablonos figurát aligha találhatunk, a szereplők pontosan kidolgozottak, egymást kiegészítő egyensúlyban léteznek a darab világában – ám ugyanez nem mondható el a jelenetezésről. Egy-egy epizód az optimálisnál hosszabbra nyúlik, de ez is mintha csak a részegség állapotát erősítené, hiszen a visszatérő aforizmák, a körkörös felépítés, a látszólag sehova sem vezető ismételgetés a bódultság jellegzetességei közé tartoznak. Azonban éppen ettől válik hullámzó erejűvé a darab: legtöbbször ütős, pergő szópárbajoknak, vagy a maguk lassultságában fürdőző szellemességeknek lehetünk tanúi, ám az előadás vége felé akadnak olyan részek, amelyek valószínűleg megköszönték volna a vágást. Javarészt az utolsó előtti jelenetre érvényes ez, amely bár színészileg kifogástalan, az önszajkózás szürreálisan magas foka mégis monotonná és ingerszegénnyé teszi néhány perc után.

Pedig valóban fontos dolgokról van itt szó az első pillanattól fogva, a könnyed humor vegyül súlyos kijelentésekkel. A klisék éppen azért bontják le banális mivoltukat, mert minden megszólalásba belefűzik magukat. Halmozásuk kettős hatást kelt, hiszen ki ne mosolyogna a tizenötödjére is elismételt „hallom az Úr suttogását a szívemben”, „minden szeretet”, „Isten a részegeken keresztül szól az emberekhez” megszólalásokon, ugyanakkor találhatunk-e olyan nézőt, aki ne gondolkodna el ezek igazságérvényén? Ki ne szeretne hinni abban, hogy létezik egy felsőbb hatalom, ami nem hagy magunkra, és hogy a földön minden magasztos szerelem, csupán elég mélyre kell ásnunk? S ki ne töprengett volna azon, hogy a modern világ megölte az összes pontot, amellyel egymáshoz kapcsolódtunk, a modern férfi-női viszony pedig minden, csak nem a szabadság megtestesítője? Kérdések tehát vannak, ahogyan összekuszálódott válaszok is, amelyek még úgy is kissé homályosak maradnak, ha kibogozzuk őket.

A szereplők efféle tézisekkel botorkálnak a Gothár Péter tervezte díszletben. A szűkülő folyosó trükkös optikája révén a közeledő alakok egyre kisebbednek, ebből is kitűnik, hogy a rendező számos egymást kiegészítő és értelmező metaforával operál, a színészek pedig bámulatos gördülékenységgel oldják meg feladataikat. A fesztiváligazgatót alakító Mészáros Máténak, és a fiktív katolikus pap nagyon is valóságos öccseként parádézó Keresztes Tamásnak egyszerűen lehetetlen elcsípni egy-egy gyengébb megmozdulását, az előadás utolsó percéig hozzák a maximumot. A megtört prostituált karakterét magára öltő Ónodi Eszter ugyancsak emlékezetes alakítást nyújt, de szereplőgárda többi tagja – különösképpen Kocsis Gergely, Tasnádi Bence és Rezes Judit – is nagyszerűen talált rá a maga figurájára. 

De mi jön a részegség után? A kijózanodás? Vagy a soha ki nem józanodás? Választhatunk-e egyáltalán? Vagy már csak az marad nekünk, hogy közös félelmeinken együtt nevessünk? Végül is, ez is valami. 

Dézsi Fruzsina

A 2013-as POSzT Nyílt Fórumán Mikó Csaba nyerte el a legjobb új magyar drámának járó díjat az Apátlanokkal, az Örkény István Színház színpadán pedig bebizonyosodott, hogy nem érdemtelenül. Sőt, nemcsak hogy remek előadásról beszélünk, hanem egyszersmind kikerülhetetlenről is, hiszen olyan természetes folyékonysággal tárja elénk a mindennapok nyerseségét, amilyet ritkán láthatunk.

Kik is azok az apátlanok? A darab szerkezete szerint a rendszerváltáskor felnövekvő fiatalok, akik hiába keresik a helyüket, apai és anyai támogatás, példamutatás híján – hiszen pont az a legfontosabb, hogy ne legyenek olyan elveszettek, munkában meggörnyedt és elbukott emberek, mint a szüleik – nem jut nekik más osztályrészül, mint a már kezdetekkor megtört ambiciózusság, a kiábrándultság. Ennek következtében pedig igazi, örök kapaszkodó nélkül botorkálnak a hétköznapok ösvényein, mert már csak túlélni akarnak. De valóban csak a szocializmust megízlelő nemzedék lenne apátlan? Nem érezzük-e mi is pontosan ugyanúgy, hogy túl kell nőnünk azon, ami a múltat jelenti? Nem keresünk-e szüntelenül menekülési útvonalat egy látszólag jobb életbe, s ezzel párhuzamosan egy másik kultúrába? Nem akarunk-e felülkerekedni mindig azon a mintán, ami a szemünk előtt lebeg, s a küzdés közben nem veszítjük-e el valóságos – vagy legalábbis annak vélt – kapcsolatainkat? Mert apátlannak lenni annyit jelent, mint nem látni a kiutat. Mint megszökni az elől, ami ránk vár. Mint úgy érezni, hogy jobbnak kell lennünk, különben belehalunk az életbe.

Mikó Csaba drámája ezt a problémakört járja körül, miközben a már említett történelmi környezetbe ágyazza a nyolcfős család egyéni tragédiáit. Ugyanis itt senki sem boldog, senki sem egészséges, és mindenki a másikat vádolja emiatt. Természetes is, hiszen mi lehetne egyszerűbb és könnyebb annál, minthogy másokra mutogatva kesergünk saját megromlott sorsunkon? Felelősséget vállalni és belegondolni abba, hogy akár hibásak is lehetünk? Nem, erre igazán nem teremtettünk.

Anya (Kerekes Éva) minden idejét az önmagáról gondoskodni képtelen fiának ápolásával tölti, miközben talán észre sem veszi, hogy ezzel ép családtagjait betegíti meg visszavonhatatlanul. Végletes erővel működnek benne az ösztönök, a szeretet, a védelmezni akarás, de gyermekeivel mégsem találnak utat egymáshoz, hiszen ott van közöttük a lerombolhatatlan fal, amelyet a meg nem értés és a beteljesíthetetlen vágyak emeltek. Mert itt mindenki akar valamit, ami nagy és szép, amihez fényes, vagy legalább elviselhető jövő kapcsolódik, de egyikük sem kapja meg. 

Tomi (Nagy Zsolt) a miniszterelnök helyett munkás lesz egy autószerelő műhelyben, már húszévesen azon dolgozik, hogy a család este együtt vacsorázhasson. Túl hamar tanul meg lemondani, és túl későn mer kilépni a béklyóiból – éppen akkor, amikor már semmi értelme. 

Doda (Tenki Réka) művészi álmokat dédelget, és megadatik neki a vágyva vágyott kiszakadás: egyetemre jár, majd férjhez megy egy gazdag férfihoz. Ám a múlt nem hagyja nyugodni a jelent: egy fiatalkori abortusza miatt képtelen teherbe esni. Az álom összetört, jön a válás, a nincstelenség. 

Laci (Polgár Csaba) akkor veszik el a reménytelenségben, mikor Doda, az egyetlen emberi lény, akitől őszinte gyöngédséget kap, kilép a családból és megpróbálja a saját útját bejárni. Kapcsolatuk túlmutat a testvéri szereteten, egyfajta megszállott, aberrált szerelemnek tűnhet, amely kettejük számára csakolyan szükségesnek tűnik, mint a levegő. Legalábbis addig, amíg Doda bele nem kóstol a világba, ekkor ugyanis már csupán Laciban motoszkálnak az egykori érzelmek, amelyeket igyekszik egy új célra kivetíteni, a rövid úton való meggazdagodásba, s ez egyesen a börtönbe vezet. 

Feszter (Takács Nóra Diána) voltaképpen nem akar mást, mint hogy figyeljenek rá, szeressék egy kicsit, úgy ahogy van, és ne kelljen tüntetnie, vagy aktivistának lennie csupán azért, hogy haloványan érdeklődjenek iránta. 

Simon (Patkós Márton) a legkisebb fiú, aki már négyévesen is tökéletesen látja családtagjai romlottságát – egyedül a csupán szellemképként néha-néha felsejlő apát mitizálja –, de önnön hibái felett egy pillanat alatt szemet huny. Manipulatív jelleme, eredendő részvétlensége és kíméletlensége korán kiütközik, és egyre csak erősödik, míg végül észrevétlenül uralma alá vonja testvéreit. Aztán mégiscsak elbukik ő is, mert Laci nem hajlandó behódolni. 

Nincs tehát tiszta, elemi jóságot képviselő hős a karakterek között, ebből fakad az a kegyetlen életszag, amely körbelengi az előadást. Félreérthetetlenül mondanak ki minden gondolatot, hogy még véletlenül se vesszenek el a metaforák rengetegében. A színészi játék is a minimálszínház határát súrolja, a végtelen egyszerűség, és az ebből fakadó őszinteség kísér végig minden mozdulatot. Éppen ezért a nézők felé elbeszélt monológok nem teszik szövegmondó bábokká a szereplőket, a szituációk elidegenítésétől csupán még elemibb résztvevői lesznek azoknak. 

Tenki Réka és Polgár Csaba tökéletes összhangban működnek együtt, sorsszerűen bekövetkezett önvesztésük után a lehető legelevenebben jelenítik meg a kiúttalanság létállapotát. Patkós Márton kiválóan ábrázolta karaktere jellemfejlődésének minden stádiumát, de Kerekes Évának, Takács Nóra Diánának és Nagy Zsoltnak is elhisszük minden szavát. 

Gáspár Ildikó rendezése kiforrott, néhány jelenetnél szinte közelít a felolvasószínházi megoldásokhoz, máskor pedig a hagyományos színjátszás váltakozik dinamikusan a dokumentarista módszerekkel. Mindezzel kiváló összhangban él a színpadon a Boros Lőrinc tervezte díszlet, amely jól ismert Gazdálkodj okosan! játékot vetíti elénk, mintha csak azt üzenné: gazdálkodj okosan az időddel, az életeddel, mert egyszer bizony mindennek vége. A történelem egyes lényegi momentumai videó-montázsokként jelennek meg a díszletelemeken, így a fikciós történet még inkább közeledik a valósághoz.

A függöny legördülése után ott marad a gombóc a torokban, egy jó adag gondolkodnivaló pedig a fejünkbe fészkeli magát, és nem hagy minket nyugodni. Azonnal fel is merül a kérdés: mit jelent az apa? Maga a család? Ha nincs apa és minden tönkremegy, mi marad? Talán a mohó, mindet bekebelező perspektívátlanság. De ez ellen mindig lehet és érdemes küzdeni.

(Az előadás nyílt próbájáról készült fotóinkat ide kattintva nézhetitek meg.)

Dézsi Fruzsina

Fotók: Gordon Eszter

A színházak előszeretettel nyúlnak Shakespeare-darabokhoz, hiszen ezek a drámák állandó aktualitásban élnek, miközben könnyed, játékos humorral nyúlnak az olykor abszurd igazsághoz. Ugyanakkor veszélyes vállalkozás is egy nagy klasszikust bemutatni: nehéz új köntösbe öltöztetni és különleges ízt adni a szavaknak, mozdulatoknak, elvégre számtalan feldolgozást láthatott már a nagyérdemű. Azt azonban máris kijelenthetjük, hogy a Centrál Színház most sem fog csalódást okozni.

Shakespeare egyik legismertebb vígjátékának alapja az 1562-ben elhunyt olasz novellista, Bandello „Hogyan szeretett Fenicia Lionatóba Timbreo di Cardona úr, midőn arragoniai Péter királylyal Messinában volt” című elbeszélése volt, melynek felhasználása egy hóbortos, kacérkodással teletűzdelt történetet eredményezett. És hogy mi is áll a főszerepben? Természetesen a szerelem! Nem is érdemes másról beszélni, a fej úgyis arra fordul, amerről az érzékiség szele fúj. Elvégre mit számít egy hősi háború, mikor a lugasban csókcsatát is lehet vívni? Ahhoz sem kell törvényszékre, vagy politikai gyűlésre menni, hogy kialakuljon egy-egy heves szópárbaj, tudniillik az ember nyelve amúgy is éppen elég gyorsan forog. No, persze van Messinában hatalmi viszálykodás jócskán, váltják is a szereplők nézeteiket, akárcsak a ruhát, de végül mégiscsak oda lyukadunk ki, ahonnan elindultunk: burjánzó vagy éppen elfojtott, de szerelem terem minden bokorban. Már csak az a kérdés, hogy vajon ki kivel tölti a tikkasztó nászéjszakát.

A bujaságtól nem éppen mentes komédiát Puskás Tamás fordításában tűzi színpadra a Centrál Színház. És milyen jól teszi! A szövegkönyv friss, lendületes és életteli, a dialógusok természetes, pezsgő folyása garantálja, hogy a nézők rekeszizma igencsak megterhelődik az előadások alatt – nem nevetni ugyanis lehetetlen. A tipikus karakterek - mint a törtető testvér, a köpönyegforgatásban jeleskedő szolga, az ártatlan, akaratát érvényesíteni félő fiatal, a naiv szerelmes, a hányaveti herceg, a nagyszájú vénlány - élesen feszülnek egymásnak, miközben nemcsak egymást, hanem önmagukat is komikussá teszik. A legnagyobb fegyverük pedig nem is lehet más, mint a pletyka: egy-egy téves híresztelés mélyebb sebet ejt, mint a frissen élezett szablya, márpedig abból is lesz éppen elég. Kétségkívül érezni a valóságszagot, nem?

           

Bizonyos jeleneteken akad még szöszölni való, a szerepértelmezések olykor enyhén zavarosak, de a koncepció körvonala élesen kirajzolódott, és borítékolható, hogy a jövő heti premieren már minden apróság a helyén lesz. Merthogy ez az előadás is azokon a bizonyos kicsinységeken áll vagy bukik, amelyeket elsőre talán észre sem vesz a néző, de ha csupán egy árnyalatnyival másabb hangsúlyt kapnának egyes momentumok, máris eluralkodna a kínos hiányérzet. Erről azonban itt szó sincs, még a levegővétel is pontosan szabályozva van, elvégre rend a lelke mindennek. Tudják ezt a szereplők is, és készen állnak arra, hogy december ötödikén bebizonyítsák: a sok hűhó nem a semmiért volt.