Ha az utca emberének feltennék a kérdést, hogy problémának tekinti-e azt az óriási mértékű kivándorlást, amely a fiatal generációnk egyik legfőbb jellemvonása, a válasz heves bólogatások közben egyértelmű, hangos igen lenne. Ám, ha a Katona József Színház társulatával tennénk ugyanezt, a felelet nem volna ennyire egyszerű és határozott, egyetlen szóval elintézhető. Erre előadás kell, mégpedig olyan, amely nem didaktikus módon száll szembe a jelenséggel, hanem megmutatja annak különféle árnyalatait. 

Az Illaberek tagadhatatlanul fontos színházi összmunka, hiszen a társadalom azon „betegségéről” nyújt látleletet, amelynek terjedése megállíthatatlannak tűnik. Kinek ne fordult volna meg a fejében, hogy egyetlen bőröndbe gyűri a múltját, és új életet kezd egy másik országban, ahol még a kerítés is kolbászból van? Aztán ha kiderül, hogy mégse, már mindegy, majd elboldogul ott is valahogy az ember, talán jobban, mint itthon, de az biztos, hogy semmivel sem rosszabbul. Arra ritkán gondolunk, hogy ez kevéssé reményteljes, sokkal inkább kétségbeesett vállalkozás, hiszen, aki elégedett a sorsával, nem szakítja ki magát természetes közegéből. Ha pedig megteszi, akkor valami olyasmit vár ettől a szélsőséges lépéstől, amit nem kaphat meg itthon: az anyagi biztonságot, az élhető életet, az elfogadó környezetet, a korrektséget. Felvillan persze a kivándorlás kevésbé gyakori komplementere is, amikor a távoli országok lakói számára Magyarország jelenti a kiugrási lehetőséget, ez biztosítja a több szempontú vizsgálódást.

Azt, hogy az Illaberek mennyire aktuális és mennyire realisztikus, mi sem bizonyítja jobban, minthogy nem előre megírt darabról beszélhetünk, hanem egy műhelymunka eredményéről. A próbafolyamat során ugyanis nagyrészt a színészek rögtönzésére épülve állt össze a végleges szövegkönyv, amelynek egésze mikrotörténetekre hullik szét. A felvázolt sorsok olykor már-már tárgyilagos meséléssel közvetítenek a valóságról, máskor erős mélylélektani jelenségeknek lehetünk szemtanúi. A két szemléletmód között a szüntelen irónia, sőt önirónia biztosítja a kapcsolódási pontot.

Az előadás már az első percben kikacsint a nézőre, sikersztorival indít. Egy Andris nevezetű kisfiúnak felnőve sikerül óriási filmes karriert csinálnia Amerikában, hazatérése után pedig a király azon túl, hogy magas állami pozícióba helyezi, felajánlja neki jutalmul országának legfiatalabb lányát. A félreérthetetlen utalások után azonban a darab nem vet számot azzal a lehetőséggel, hogy a fiatalok boldogok lehetnek. 

Egyedül Takátsy Péter és Rajkai Zoltán párosában érezhetünk némi elégedettséget, amely aztán gyorsan el is illan, mielőtt még megszoknák jó dolgukat. Éltek állampolgársági jogukkal, összekötötték életüket, ehhez asszisztáltak a hivatal kotnyeles munkatársai, Pelsőczy Rékával az élen, aki minden igyekezete ellenére kevéssé tudott napirendre térni egy „nem normális házasság” felett. Az esküvőt követő örömet felváltják az itthoni egészségügyi viszonyok okozta súlyos problémák: Rajkai nőgyógyásza nem tudja elviselni, hogy a petefészekrákos megszokásból, már-már kényszerből pénzt dugdos a zsebébe, elviselni az ország nem létező toleranciaszintjét. Külföldön könnyedén kap állást, ám párja nem tart vele, így élete egy részét ki kell szakítania magából – ez hivatott tanúsítani azt, hogy ilyen radikális döntést lehetetlenség meghozni áldozatok és szenvedés nélkül.

Láthatjuk, hogy a tanult embernek sem könnyű egy teljesen új világot teremtenie maga köré, hogyan is sikerülhetne ez egy ízig-vérig kisembernek? Keresztes Tamás építőmunkása naiv, rögtön bekapja a horgot: talál egy álláshirdetést, hitelt vesz fel, szerszámokat vásárol, hogy a kint keresett pénzből el tudja tartani a családját. A szerszámokat persze elveszik tőle a repülőtéren, és akármennyire is különösen hangzik, ennek a kisszerű embernek ez a kisszerű tragédiája az előadás egyik csúcspontja – itt már mindenki tudja, hogy nem lehet jó a vége. Aztán kiderül, hogy kalapácsra és fúróra egyébként sem lett volna szüksége, a biztosra ígért munka csupán szemfényvesztés volt, a bevándorlási maffia legegyszerűbb trükkje. A szép jövő elveszett, ahogyan a család is, a Rezes Judit alakította anyuka ugyanis otthonba viszi a gyermeküket, mert korlátozta őt keserves ápolónői munkájában. Nem maradt semmi, csak az agresszió, amely folytonosan munkálkodik azokban, akik számára minden nap egy újabb megvívandó harcot jelent.

Jordán Adél szintén a társadalom peremén lavírozó embertípust jelenít meg. Prostituáltként keresi kenyerét, nála nem láthatunk igazi kétkedést vagy tanácstalanságot, egyszerűen egyik napról a másikra él, a megaláztatásokat már aligha érzékeli. Az ő történetén keresztül látunk rá a magyar értelmiség drámájára is, ugyanis a valaha pesti egyetemen dolgozó nyelvprofesszor tolmácsol az örömlányokkal foglalkozó segélyszervezet munkatársának.

Mindeközben néhány, szarkazmussal kibélelt percben, képet kaphatunk arról, hogy egy-egy fiatal azért szeret Budapesten élni, mert a többi országgal ellentétben itt minden kiszámíthatatlan, például lehet, hogy aznap reggel nem jár a villamos, nem ér be a munkába. És ez mérhetetlenül izgalmas. Egy másik videóban hallhatjuk, ahogyan egy kivándorolt magyar nő azt nyilatkozza, hogy sosem volt honvágya, elvégre mit is hiányoljon? Van pénze, lakása, munkája, megtakarítása a nyugdíjas évekre – külföldön, nem pedig szülőhazájában.

Elek Ferenc EU-képviselője pedig tulajdonképpen arról próbája meggyőzni a tömegeket, hogy nem itthon rossz, hanem máshol túl jó, ezért tessék szépen csökkenteni a nyugati béreket. Milyen dolog az, hogy valaki meg tud élni a fizetéséből? Egyébként is, Magyarország Túró Rudit, Petőfit és Balaton-parti, fülledt nyarakat tud adni, mi más kell még a boldoguláshoz? 

A csak néhány ponton érintkező szálakból is tisztán látszik, hogy Máté Gábor rendezése bár olykor vállaltan társadalomkritikai közhelyekkel operál, éppen emiatt képes világosan ábrázolni a kivándorlás problematikáját. És bár egy-két jelenet sántikál dramaturgiai szempontból és talán kissé hosszúra is nyúlik, a rendező nem fél behozni az éles politikát, az egymásnak feszülő érdekeket, és ami az előadás legnagyobb érdeme: nem akarja lenyomni a torkunkon, hogy itt és most döntenünk kell. 

A játéktér minden apró részlete a migráció jelenségéhez tapad: a bútorokat és a falakat egymásra pakolt bőröndök alkotják, amelyeken nosztalgikus hangulatot teremtő tablóképek körvonalazódnak. A Kálmán Eszter tervezte díszlet stilizáltságával és látszólagos egyszerűségével erősíti a hétköznapiasság kulcsfontosságú motívumát: a sorsok, amiket a színpadon láthattunk, mindennapiak. Már megtörténtek, és meg is fogják ismételni önmagukat.

Mert valójában nem az az igazi csapás, hogy egyszer egy élet megbicsaklik. Illetve, persze, hogy az. De észre kell vennünk, hogy ma már ez a tragédia öröklődik – még akkor is, ha megpróbálunk nevetni rajta.

Dézsi Fruzsina

Fotók: Dömölky Dániel

Az ittas ember minden kétséget kizáróan különös. Nem azért, mert képtelen egyenesen járni, vagy, mert elsüti a legócskább szóvicceket, miközben folyamatosan saját magán nevet. Nem is azért, mert kapatosan mindenki a magabiztosság egy magasabb, olykor együgyű hiszékenységgel párhuzamos fokát éli meg, hanem mert mint ahogyan a közmondás is tudósít róla, gyermek, részeg, bolond mondják az igazat - ez nyer tanúbizonyságot a Katona József Színház új darabjában, a Részegekben is.

A borgőzös ember ugyanis szakadatlanul ontja magából a nagymonológokat, mintha prófétának készülne felcsapni, s a kevésbé spicces társai gyakran csak mosolyognak rajta, nem véve a fáradtságot arra, hogy a csuklásokkal félbeszakított bölcsességekről lehántsák a Coelho-burkot, és észrevegyék, hogy talán nem is olyan óriási ostobaságok kimondására sarkall az alkohol. Ezen nincs is miért csodálkozni, hiszen ahogyan eltompulnak egyéb érzékeink, úgy kezdünk egyre élesebben látni.

Már az előadás kezdetekor teljes bizonyossággal kirajzolódik előttünk, hogy itt nem csupán enyhén kapatos szereplők sorakoznak majd fel, hiszen Martha (Rezes Judit) személyében egy menni alig, de esni annál inkább tudó holtrészeg nő mászik keresztül a nézőtéren azért, hogy aztán elterüljön a színpadon, ezzel beindítva az egymáshoz olykor kevésbé szervesen kapcsolódó, ám remek ritmusban felfűzött jeleneteket.

Maga a történet a dramaturgia szerkezet okán viszonylag lassan és kissé tétován bontakozik ki előttünk. A filmfesztivál után egy morális kérdéseket is firtató esküvőnek, egy látszatházasságba torkolló legénybúcsúnak, és egy megemlékező est utolsó foszlányainak lehetünk tanúi. Van, aki csak az alkalomból kifolyólag, van, aki pedig megszokásból dönti meg jobban az üvegeket, de szinte kivétel nélkül mindenki platóni magasságokig issza magát – és szerencsére ez a módosult tudatállapotot az egyes karakterek egészen differenciáltan élik meg.

Sablonos figurát aligha találhatunk, a szereplők pontosan kidolgozottak, egymást kiegészítő egyensúlyban léteznek a darab világában – ám ugyanez nem mondható el a jelenetezésről. Egy-egy epizód az optimálisnál hosszabbra nyúlik, de ez is mintha csak a részegség állapotát erősítené, hiszen a visszatérő aforizmák, a körkörös felépítés, a látszólag sehova sem vezető ismételgetés a bódultság jellegzetességei közé tartoznak. Azonban éppen ettől válik hullámzó erejűvé a darab: legtöbbször ütős, pergő szópárbajoknak, vagy a maguk lassultságában fürdőző szellemességeknek lehetünk tanúi, ám az előadás vége felé akadnak olyan részek, amelyek valószínűleg megköszönték volna a vágást. Javarészt az utolsó előtti jelenetre érvényes ez, amely bár színészileg kifogástalan, az önszajkózás szürreálisan magas foka mégis monotonná és ingerszegénnyé teszi néhány perc után.

Pedig valóban fontos dolgokról van itt szó az első pillanattól fogva, a könnyed humor vegyül súlyos kijelentésekkel. A klisék éppen azért bontják le banális mivoltukat, mert minden megszólalásba belefűzik magukat. Halmozásuk kettős hatást kelt, hiszen ki ne mosolyogna a tizenötödjére is elismételt „hallom az Úr suttogását a szívemben”, „minden szeretet”, „Isten a részegeken keresztül szól az emberekhez” megszólalásokon, ugyanakkor találhatunk-e olyan nézőt, aki ne gondolkodna el ezek igazságérvényén? Ki ne szeretne hinni abban, hogy létezik egy felsőbb hatalom, ami nem hagy magunkra, és hogy a földön minden magasztos szerelem, csupán elég mélyre kell ásnunk? S ki ne töprengett volna azon, hogy a modern világ megölte az összes pontot, amellyel egymáshoz kapcsolódtunk, a modern férfi-női viszony pedig minden, csak nem a szabadság megtestesítője? Kérdések tehát vannak, ahogyan összekuszálódott válaszok is, amelyek még úgy is kissé homályosak maradnak, ha kibogozzuk őket.

A szereplők efféle tézisekkel botorkálnak a Gothár Péter tervezte díszletben. A szűkülő folyosó trükkös optikája révén a közeledő alakok egyre kisebbednek, ebből is kitűnik, hogy a rendező számos egymást kiegészítő és értelmező metaforával operál, a színészek pedig bámulatos gördülékenységgel oldják meg feladataikat. A fesztiváligazgatót alakító Mészáros Máténak, és a fiktív katolikus pap nagyon is valóságos öccseként parádézó Keresztes Tamásnak egyszerűen lehetetlen elcsípni egy-egy gyengébb megmozdulását, az előadás utolsó percéig hozzák a maximumot. A megtört prostituált karakterét magára öltő Ónodi Eszter ugyancsak emlékezetes alakítást nyújt, de szereplőgárda többi tagja – különösképpen Kocsis Gergely, Tasnádi Bence és Rezes Judit – is nagyszerűen talált rá a maga figurájára. 

De mi jön a részegség után? A kijózanodás? Vagy a soha ki nem józanodás? Választhatunk-e egyáltalán? Vagy már csak az marad nekünk, hogy közös félelmeinken együtt nevessünk? Végül is, ez is valami. 

Dézsi Fruzsina

A 2013-as POSzT Nyílt Fórumán Mikó Csaba nyerte el a legjobb új magyar drámának járó díjat az Apátlanokkal, az Örkény István Színház színpadán pedig bebizonyosodott, hogy nem érdemtelenül. Sőt, nemcsak hogy remek előadásról beszélünk, hanem egyszersmind kikerülhetetlenről is, hiszen olyan természetes folyékonysággal tárja elénk a mindennapok nyerseségét, amilyet ritkán láthatunk.

Kik is azok az apátlanok? A darab szerkezete szerint a rendszerváltáskor felnövekvő fiatalok, akik hiába keresik a helyüket, apai és anyai támogatás, példamutatás híján – hiszen pont az a legfontosabb, hogy ne legyenek olyan elveszettek, munkában meggörnyedt és elbukott emberek, mint a szüleik – nem jut nekik más osztályrészül, mint a már kezdetekkor megtört ambiciózusság, a kiábrándultság. Ennek következtében pedig igazi, örök kapaszkodó nélkül botorkálnak a hétköznapok ösvényein, mert már csak túlélni akarnak. De valóban csak a szocializmust megízlelő nemzedék lenne apátlan? Nem érezzük-e mi is pontosan ugyanúgy, hogy túl kell nőnünk azon, ami a múltat jelenti? Nem keresünk-e szüntelenül menekülési útvonalat egy látszólag jobb életbe, s ezzel párhuzamosan egy másik kultúrába? Nem akarunk-e felülkerekedni mindig azon a mintán, ami a szemünk előtt lebeg, s a küzdés közben nem veszítjük-e el valóságos – vagy legalábbis annak vélt – kapcsolatainkat? Mert apátlannak lenni annyit jelent, mint nem látni a kiutat. Mint megszökni az elől, ami ránk vár. Mint úgy érezni, hogy jobbnak kell lennünk, különben belehalunk az életbe.

Mikó Csaba drámája ezt a problémakört járja körül, miközben a már említett történelmi környezetbe ágyazza a nyolcfős család egyéni tragédiáit. Ugyanis itt senki sem boldog, senki sem egészséges, és mindenki a másikat vádolja emiatt. Természetes is, hiszen mi lehetne egyszerűbb és könnyebb annál, minthogy másokra mutogatva kesergünk saját megromlott sorsunkon? Felelősséget vállalni és belegondolni abba, hogy akár hibásak is lehetünk? Nem, erre igazán nem teremtettünk.

Anya (Kerekes Éva) minden idejét az önmagáról gondoskodni képtelen fiának ápolásával tölti, miközben talán észre sem veszi, hogy ezzel ép családtagjait betegíti meg visszavonhatatlanul. Végletes erővel működnek benne az ösztönök, a szeretet, a védelmezni akarás, de gyermekeivel mégsem találnak utat egymáshoz, hiszen ott van közöttük a lerombolhatatlan fal, amelyet a meg nem értés és a beteljesíthetetlen vágyak emeltek. Mert itt mindenki akar valamit, ami nagy és szép, amihez fényes, vagy legalább elviselhető jövő kapcsolódik, de egyikük sem kapja meg. 

Tomi (Nagy Zsolt) a miniszterelnök helyett munkás lesz egy autószerelő műhelyben, már húszévesen azon dolgozik, hogy a család este együtt vacsorázhasson. Túl hamar tanul meg lemondani, és túl későn mer kilépni a béklyóiból – éppen akkor, amikor már semmi értelme. 

Doda (Tenki Réka) művészi álmokat dédelget, és megadatik neki a vágyva vágyott kiszakadás: egyetemre jár, majd férjhez megy egy gazdag férfihoz. Ám a múlt nem hagyja nyugodni a jelent: egy fiatalkori abortusza miatt képtelen teherbe esni. Az álom összetört, jön a válás, a nincstelenség. 

Laci (Polgár Csaba) akkor veszik el a reménytelenségben, mikor Doda, az egyetlen emberi lény, akitől őszinte gyöngédséget kap, kilép a családból és megpróbálja a saját útját bejárni. Kapcsolatuk túlmutat a testvéri szereteten, egyfajta megszállott, aberrált szerelemnek tűnhet, amely kettejük számára csakolyan szükségesnek tűnik, mint a levegő. Legalábbis addig, amíg Doda bele nem kóstol a világba, ekkor ugyanis már csupán Laciban motoszkálnak az egykori érzelmek, amelyeket igyekszik egy új célra kivetíteni, a rövid úton való meggazdagodásba, s ez egyesen a börtönbe vezet. 

Feszter (Takács Nóra Diána) voltaképpen nem akar mást, mint hogy figyeljenek rá, szeressék egy kicsit, úgy ahogy van, és ne kelljen tüntetnie, vagy aktivistának lennie csupán azért, hogy haloványan érdeklődjenek iránta. 

Simon (Patkós Márton) a legkisebb fiú, aki már négyévesen is tökéletesen látja családtagjai romlottságát – egyedül a csupán szellemképként néha-néha felsejlő apát mitizálja –, de önnön hibái felett egy pillanat alatt szemet huny. Manipulatív jelleme, eredendő részvétlensége és kíméletlensége korán kiütközik, és egyre csak erősödik, míg végül észrevétlenül uralma alá vonja testvéreit. Aztán mégiscsak elbukik ő is, mert Laci nem hajlandó behódolni. 

Nincs tehát tiszta, elemi jóságot képviselő hős a karakterek között, ebből fakad az a kegyetlen életszag, amely körbelengi az előadást. Félreérthetetlenül mondanak ki minden gondolatot, hogy még véletlenül se vesszenek el a metaforák rengetegében. A színészi játék is a minimálszínház határát súrolja, a végtelen egyszerűség, és az ebből fakadó őszinteség kísér végig minden mozdulatot. Éppen ezért a nézők felé elbeszélt monológok nem teszik szövegmondó bábokká a szereplőket, a szituációk elidegenítésétől csupán még elemibb résztvevői lesznek azoknak. 

Tenki Réka és Polgár Csaba tökéletes összhangban működnek együtt, sorsszerűen bekövetkezett önvesztésük után a lehető legelevenebben jelenítik meg a kiúttalanság létállapotát. Patkós Márton kiválóan ábrázolta karaktere jellemfejlődésének minden stádiumát, de Kerekes Évának, Takács Nóra Diánának és Nagy Zsoltnak is elhisszük minden szavát. 

Gáspár Ildikó rendezése kiforrott, néhány jelenetnél szinte közelít a felolvasószínházi megoldásokhoz, máskor pedig a hagyományos színjátszás váltakozik dinamikusan a dokumentarista módszerekkel. Mindezzel kiváló összhangban él a színpadon a Boros Lőrinc tervezte díszlet, amely jól ismert Gazdálkodj okosan! játékot vetíti elénk, mintha csak azt üzenné: gazdálkodj okosan az időddel, az életeddel, mert egyszer bizony mindennek vége. A történelem egyes lényegi momentumai videó-montázsokként jelennek meg a díszletelemeken, így a fikciós történet még inkább közeledik a valósághoz.

A függöny legördülése után ott marad a gombóc a torokban, egy jó adag gondolkodnivaló pedig a fejünkbe fészkeli magát, és nem hagy minket nyugodni. Azonnal fel is merül a kérdés: mit jelent az apa? Maga a család? Ha nincs apa és minden tönkremegy, mi marad? Talán a mohó, mindet bekebelező perspektívátlanság. De ez ellen mindig lehet és érdemes küzdeni.

(Az előadás nyílt próbájáról készült fotóinkat ide kattintva nézhetitek meg.)

Dézsi Fruzsina

Fotók: Gordon Eszter

A színházak előszeretettel nyúlnak Shakespeare-darabokhoz, hiszen ezek a drámák állandó aktualitásban élnek, miközben könnyed, játékos humorral nyúlnak az olykor abszurd igazsághoz. Ugyanakkor veszélyes vállalkozás is egy nagy klasszikust bemutatni: nehéz új köntösbe öltöztetni és különleges ízt adni a szavaknak, mozdulatoknak, elvégre számtalan feldolgozást láthatott már a nagyérdemű. Azt azonban máris kijelenthetjük, hogy a Centrál Színház most sem fog csalódást okozni.

Shakespeare egyik legismertebb vígjátékának alapja az 1562-ben elhunyt olasz novellista, Bandello „Hogyan szeretett Fenicia Lionatóba Timbreo di Cardona úr, midőn arragoniai Péter királylyal Messinában volt” című elbeszélése volt, melynek felhasználása egy hóbortos, kacérkodással teletűzdelt történetet eredményezett. És hogy mi is áll a főszerepben? Természetesen a szerelem! Nem is érdemes másról beszélni, a fej úgyis arra fordul, amerről az érzékiség szele fúj. Elvégre mit számít egy hősi háború, mikor a lugasban csókcsatát is lehet vívni? Ahhoz sem kell törvényszékre, vagy politikai gyűlésre menni, hogy kialakuljon egy-egy heves szópárbaj, tudniillik az ember nyelve amúgy is éppen elég gyorsan forog. No, persze van Messinában hatalmi viszálykodás jócskán, váltják is a szereplők nézeteiket, akárcsak a ruhát, de végül mégiscsak oda lyukadunk ki, ahonnan elindultunk: burjánzó vagy éppen elfojtott, de szerelem terem minden bokorban. Már csak az a kérdés, hogy vajon ki kivel tölti a tikkasztó nászéjszakát.

A bujaságtól nem éppen mentes komédiát Puskás Tamás fordításában tűzi színpadra a Centrál Színház. És milyen jól teszi! A szövegkönyv friss, lendületes és életteli, a dialógusok természetes, pezsgő folyása garantálja, hogy a nézők rekeszizma igencsak megterhelődik az előadások alatt – nem nevetni ugyanis lehetetlen. A tipikus karakterek - mint a törtető testvér, a köpönyegforgatásban jeleskedő szolga, az ártatlan, akaratát érvényesíteni félő fiatal, a naiv szerelmes, a hányaveti herceg, a nagyszájú vénlány - élesen feszülnek egymásnak, miközben nemcsak egymást, hanem önmagukat is komikussá teszik. A legnagyobb fegyverük pedig nem is lehet más, mint a pletyka: egy-egy téves híresztelés mélyebb sebet ejt, mint a frissen élezett szablya, márpedig abból is lesz éppen elég. Kétségkívül érezni a valóságszagot, nem?

           

Bizonyos jeleneteken akad még szöszölni való, a szerepértelmezések olykor enyhén zavarosak, de a koncepció körvonala élesen kirajzolódott, és borítékolható, hogy a jövő heti premieren már minden apróság a helyén lesz. Merthogy ez az előadás is azokon a bizonyos kicsinységeken áll vagy bukik, amelyeket elsőre talán észre sem vesz a néző, de ha csupán egy árnyalatnyival másabb hangsúlyt kapnának egyes momentumok, máris eluralkodna a kínos hiányérzet. Erről azonban itt szó sincs, még a levegővétel is pontosan szabályozva van, elvégre rend a lelke mindennek. Tudják ezt a szereplők is, és készen állnak arra, hogy december ötödikén bebizonyítsák: a sok hűhó nem a semmiért volt.

„Gyűlöltem őt egész nap

S szerettem minden éjszaka.”

A 17. század világháborújának is emlegetett 30 éves háborúba kalauzolja el a nézőket Bertolt Brecht klasszikusa, a Kurázsi mama és gyermekei. Zsámbéki Gábor rendezése a Katona József Színházban igyekszik visszavarázsolni a brechti világot, miközben egy olyan történetet tár elénk, ami minden ízében mai.

A háborúból élő Kurázsi mama (Fullajtár Andrea) három gyermekével járja a világot kereskedőként. Mind a négy embernek megvan a maga keresztje, a társadalom perifériáján mozognak, és úgy tűnik, az emberek függnek a nőtől. Kurázsi mama erős asszony, szüksége is van rá, hiszen nem csupán a mindennapi túlélésért kell megküzdenie, hanem anyatigrisként védenie kell azt, ami még megmaradt neki.

A legnagyobb fiú, Eilif (Mészáros Béla), a kalandokat keresi. A kalandvágyó fiatalokat testesíti meg, aki ki akar lépni édesanyja árnyékából és a saját bőrén akarja megtapasztalni az életet. Katonának áll, ez pedig előre vetíti a tragédiát, a veszteségek véget nem érő folyamát. Stüsszit (Dankó István) nem kell ennyire félteni – legalábbis a jámbor, becsületes, ám együgyű fiú ebbe a hitbe ringat minket. „Stüsszi, a te lelkiismeretességed aggaszt engem. Beléd vertem, hogy becsületes légy, mert észt nem sokat adott neked az Isten, de mindennek van határa.” – mondja róla Kurázsi mama. De a háború belőle is olyan dolgokat vált ki, ami fenekestül felforgatja az életét. A lopás miatt az életével kell fizetnie, és a minden körülmények között kőszívű Kurázsi mama összeroppanásának jelei itt mutatkoznak meg először. Le kell tagadnia a fiát, hogy tovább mehessen.

Két fiának elvesztése – bár egészen a legvégsőkig él benne a remény, hogy Eilifet még viszontláthatja – nemhogy terheket vesz a válláról (hiszen immár csak egy gyermekről kell gondoskodnia), de sokkal súlyosabbakat pakol rá. Lányával, Kattrinnal (Pálos Hanna) folytatja útját, aki néma, és Kurázsi mama olyannyira burokban tartja, hogy még ha lenne is esze, és csinos is lenne – nem az, amint az el is hangzik a darabban –, akkor is egy önálló életre képtelen vénlányt csinált volna belőle az anyja. Egyetlen alkalommal mer lázadni, amikor Yvette, aki a prostituáltak életét kénytelen élni, szembetalálkozik velük. Kattrin ellopja a nő vérpiros magas sarkúját. Ez a cipő jelenti a néma lány egyetlen kapaszkodóját, a saját nőiességének jelképe lesz, még Kurázsi mama sem veheti el tőle. Fájdalmas módon nem sejlik fel még a közeledő tragédia előszele, ami akkor éri el őket, amikor a lányt, aki félelmében nem akarja átengedni portékáját támadóinak, bántják. Nem a szemöldöke fölött húzódó maradandó seb a legnagyobb veszteség, ami éri. A lelkén esett szégyenfolt kiöli a reményt belőle, hogy valaha is férjet talál, és megváltozhat az élete.

„Hát okulj ebből, Kattrin. Soha ne kezdj katonanépséggel. A szerelem égi hatalom, óvlak tőle.”

Így tehát szükségszerű következmény önfeláldozása. Zajt csap, ezzel lebuktatja a város bevételére készülő katonákat. A támadók lelövik a lányt. Érdekes módon Kattrin halálát kevésbé érezzük megrázó veszteségnek, inkább egyfajta feloldozásnak. Kurázsi mama féltve őrzött kocsijának leplét teríti a lányára.

A kocsinak csupán a váza marad meg, jelezve azt, hogy a nő mindent elveszített, innentől kezdve egyedül magára számíthat – egykor tőle függtek az emberek, most ő függ mindenkitől.

Zsámbéki kihasználja a technika adta lehetőségeket, hogy felerősítse az elidegenítő effektusokat. Már a darab elején olyan érzésünk támad, mintha egy színházi előadás hangbeállásán, próbáján lennénk, ahol a színészek még áténeklik egyszer a dalokat, hol rutinszerűen a zongora mellé állva, hol pedig pont a zenészekkel perlekedve az elszúrt éneklés miatt.

A zene, a ritmus különösen fontos az előadásban, és a darab érdekessége, hogy a hangszereken maguk a színészek, szerepeikből kilépve, játszanak. A songok kizökkentő erővel bírnak, ugyanakkor mégis szerves, kihagyhatatlan részét képezik ennek a felvázolt, groteszk világnak.

Sokkal ellentétesebben hatnak a vetítések, amelyek igyekeznek a humor eszközével élni. A Kurázsi mamában igen nagy időintervallumot kell átugrani, ezt pedig csak a folyamatos narrációval lehet megoldani. A már-már vicces, feketehumorral átitatott animációk azt a célt is hivatottak szolgálni, hogy a folyamatos történetmondás monotonná váljon, és megteremtsenek egy olyan ellenpólust, amivel kirángatják a nézőt abból a nyomasztó helyzetből, amibe a darab teszi őt.

„Egyre mélyebbre süllyedünk, és ritka a leves, és ha mások volnánk, tolvajok, gyilkosok, talán tele volna a hasunk! Mert az erény nem fizetődik ki, csak a komiszság; ilyen a világ, pedig nem kéne, hogy ilyen legyen!”

Írta: Vass Antónia

Fotók: Katona József Színház