Az Olaszliszkai bemutatásával a Katona József Színház kíméletlenül elénk tárja az ország orvosi bizonyítványát: megbélyegzett, kifosztott emberekről mesél, miközben arra hívja fel a figyelmet, hogy a bűn sohasem egyoldalú. A közelmúltban történt lincselést feldolgozó darab kapcsán Tasnádi Bencével beszélgettünk, aki a vádlott szerepét öltötte magára.

Kívülállóként mit jelent számodra Olaszliszka?

Az egészben a legborzasztóbb, hogy miként működik egy közösség pszichológiája: ha van egy ember, aki azt ordítja, hogy „Öljétek meg!”, akkor a másik negyven úgy tesz. A Milgram-kísérlet rendkívül erősen kapcsolható ide, hiszen az valójában arról szólt, hogy képesek vagyunk-e fájdalmat okozni a másiknak utasításra. A kísérlet során kiderült, hogy megfelelő tekintélyű ember felszólítására, valójában mindegyik ember rávehető a gonoszságra. Az olaszliszkai eset engem olyan szempontból foglalkoztat, hogy ha mindenki csak egy pofont ad, valaki pedig negyvenet kap, akkor ki a gyilkos? Felment-e minket az, hogy csupán egyetlen ütést mértünk az áldozatra?

Mennyire volt nehéz feladat megformálnod az egyik tettest?

Már nagyon vártam, hogy egy ilyen karakterrel dolgozhassak, ezért az első pillanattól kezdve szerettem, és nem is volt kétségem afelől, hogy megoldom a feladatot. Egyszerűen azért lehetett így, mert sajnáltam ezt a fiút. Az igazságérzetemet mindig képesek megpiszkálni az ilyen esetek, mert látom a másik oldal igazát is, és az volt a célom, hogy ezt tolmácsoljam a publikum felé. 

Hogyan készültél a szerepre? Olvastál esetleg nyilatkozatokat az üggyel kapcsolatban?

A bírósági ítélethirdetés négy részletben fenn van a Youtube-on, tehát könnyen hozzáférhető bárki számára. Ifj. Horváth Dezsőt is láthatjuk, akit játszom a darabban. Az ítélethirdetésen kívül néztem még riportokat, és igazán érdekes, ahogyan a fiú ott ül egy riporterrel szemben, és jámbor, közlékeny, egyszerű embernek tűnik. Nem feltételezném róla, hogy képes lenne bárkit megölni. Egyébként a levél, amit a börtönben monológszerűen mondok el, az valós dokumentum, tényleg ő írta.

A darabbeli gyilkosságban látszólag a te karaktered kevésbé vesz részt, a tárgyaláson és utána mégis ő kerül középpontba. Szerinted mi ennek az oka?

Valószínűleg azért, mert tisztában van azzal, hogy abban a helyzetben felesleges felhívnia önmagára a figyelmet. Neki oroszlánrésze van a gyilkosságban, csupán fegyelmezettebb, idősebb és érettebb a társainál. Ez a tárgyaláson is szembetűnő, hiszen a másik kettő teljesen szertelenül nyilatkozik: árulkodnak, locsognak. Az én karakterem higgadtabb, visszafogottabb. Arról pedig, hogy miért kerülhet éppen ő a középpontba, rengeteget beszélgettünk a próbafolyamat alatt. A lincselés után több órán át nem hívták a rendőrséget, mert a tettesek el akarták égetni a bizonyítékokat, illetve elosztották a felelősségvállalás mértékét. Például, akinek volt már priusza, az többet vallott be, mert mindenképpen börtönbe került volna, és így megmenthette néhány társát. Ennek köszönhető az, hogy negyven emberből összesen öt került börtönbe.

A börtönjelenetben szerinted megbánást és vezeklést láthatunk? Feloldozást nyer a bűnös?

A baj az, hogy aki börtönbe megy, nem azon gondolkodik, hogy mit is követett el, tehát nincs szó vezeklésről. A börtönbüntetés arra jó, hogy az igazságtalanság érzete tovább duzzadjon, és az elítélt felkészülhessen egy esetleges bosszúra. Nem tudom elképzelni, hogy az a tizenkilenc éves fiú, aki harminchat évesen fog szabadulni, el tudja majd kezdeni az életét anélkül, hogy a bűnözés felé fordulna. Nem hiszem, hogy megbánná a tettét, mert az emberek szeretnek ujjal mutogatni egymásra, mint a gyerekek, így a karakterem sem azt érzi, hogy valami rosszat követett el, hanem hogy megvoltak erre az okai. 

Mit szimbolizálnak a könyvek, amelyeket a börtönben dobálnak le a tetteshez?

Az értelem ellustulását a testi erővel szemben. Rengeteg fiatalnak eszébe sem jut olvasni, a könyv arra jó, hogy legyen mivel gyúrni. Rémesnek tartom, hogy a fiatal generációnak a legfőbb szórakozása az, hogy félmeztelen fotókat posztoljon magáról Facebookon és erre lájkokat gyűjtsön. Ugyanígy elszörnyedek azon, hogy mi a férfi- és nőideál. 

Az olaszliszkai eset megítélése általánosságban véve igen egyoldalú – ám nem ebben a darabban. Mit mond Borbély Szilárd a romák hátteréről?

A cigányság egy hazátlan nép. Olyan etnikum, akiket idegenként, ellenségként kezelnek, és minthogy az agresszió agressziót szül, ők is ellenséget látnak másokban. Engem egyébként nagyon foglalkoztat a kérdés, miként lehet az, hogy több száz év alatt nem sikerült asszimilálódniuk úgy, hogy ne legyen ilyen óriási ellentét a magyarok és a cigányok között.

Hogy látod, egy színházi előadás bonthat le berögzült megítélésmintákat?

Reménykedem abban, hogy képes rá. Leginkább a tárgyalásjelenet és a börtön-monológ hivatott arra, hogy megpróbálja felvázolni a másik oldal álláspontját. Ez a két jelenet erősen rávilágít arra, hogy az előítélet valamiképpen kódolva van. Óhatatlanul megtörténik, hogy csak azért, mert valaki cigány, máris úgy nézünk rá, mint egy bűnözőre. Ebbe bele sem gondolunk a mindennapokban, pedig szörnyen megalázó lehet ezzel a sztereotípiával megharcolniuk a becsületes embereknek.

Szerinted mennyire lehet igaz az, hogy ezeknek az előítéleteknek a kialakulását maguknak köszönhetik?

Biztos, hogy van egyfajta habitusuk, ami a gyökereikből fakad, de ettől függetlenül nem állítom, hogy van eredendően jó és rossz ember. Az oktatás és a szocializáció folyamán lehet finomítani, farigcsálni a problémás pontokat. Ez a kérdés azonban nagyon összetett és nehéz, hiszen az eltérő kulturális különbségek miatt ez a változás nem fog pár év alatt végbemenni, már réges-rég el kellett volna kezdeni az integrációt, hogy mostanra eredménye legyen. 

Visszatérve az előadásra, láthatjuk, hogy a bíróságon nem igazán sikerül dűlőre jutni a lincselés ügyében. Ebből adódik is a kérdés: létezik-e földi igazságszolgáltatás, lehet-e kollektív a bűn?

A népmesében, persze. Ott addig tart a történet, hogy a jó elnyeri jutalmát, a gonosz megkapja méltó büntetését. De mi a méltó büntetés? A tizenhét év börtön? Úgy gondolom, hogy itt különböző energiák kerülnek kapcsolatba egymással, és azzal, hogy valakit elítélek vagy megverek, máris rossz folyamatok sorozatát indítom el. Büntetni nem érdemes. Megbocsátani lehet, mint a Bibliában, és azt mondani, hogy nem vagyok hajlandó gyűlöletet szítani vagy táplálni magamban.

Mit gondolsz, a lincselésen kívül milyen hazai állapotokról tanúskodik még az előadás?

Úgy hiszem, nagyon erős ítéletet mond arról, mennyire kasztos társadalomban élünk. Az Andrássy úton például megkapsz háromszázezer forintért egy kiegészítőt, míg egy utcával arrébb megcsap a pöceszag, és szellőzők tövében alszanak hajléktalanok. Rettenetes, hogy valakinek az élvezete és a jóléte mindig a másik nyomorát szolgálja. Ebben mindannyiunknak van felelőssége. 

Egy mellékszál is bekapcsolódik a történetbe: a zsidók emlékét kereső turista. Ez hogyan illeszkedik a dráma egységébe, amelynek középpontjában azért egyértelműen a másik eset áll?

Azt hiszem, Borbély Szilárd azt szerette volna megmutatni ezzel, mennyire szomorú a II. világháború előtt még jelentős olaszliszkai zsidóközösség eltűnése. Elrohad egy kultúra és senkinek nem hiányzik. Elhordják egy épületnek a köveit, és bedolgozzák otthon a sufniba, a vécébe. Mert templomra nincs szükség, vécére van. Számomra ez mind összekapcsolódik, kissé apokaliptikus gondolataim is támadnak, hogy egy szikrányit sem változik az emberi jellem, csupán a technika fejlődik.

Az egész előadás az emlékezés problematikáját járja körül. Miért fontos erről beszélnie a színháznak?

Mert különben a történelem megismétli önmagát. Mindig felnő egy újabb generáció, aki elfeledkezik a korábbi borzalmakról. Ez is egyfajta körforgás: a népszaporulatot a népirtás követi. Az emlékezés azért kulcsfontosságú tehát, mert valaki talán azt sem tudja pontosan, mi az a holokauszt, de a zsidó kifejezést, mint szitokszó tökéletesen ismeri. Éppen ezért olyan előadásokat kell csinálni, amelyek naprakészek és mindenki számára befogadhatóak. Szeretem, ha nyíltan beszélünk ezekről, mert az árnyalt dolgok sokszor elvesznek. Természetesen nem szabad megsérteni, letámadni a nézőt, de ugyanakkor közéleti kérdésekről igenis kötelező beszélni a színház falain belül.

Az interjút készítette: Dézsi Fruzsina

Fotók: Gerencsér Anna

Ha az utca emberének feltennék a kérdést, hogy problémának tekinti-e azt az óriási mértékű kivándorlást, amely a fiatal generációnk egyik legfőbb jellemvonása, a válasz heves bólogatások közben egyértelmű, hangos igen lenne. Ám, ha a Katona József Színház társulatával tennénk ugyanezt, a felelet nem volna ennyire egyszerű és határozott, egyetlen szóval elintézhető. Erre előadás kell, mégpedig olyan, amely nem didaktikus módon száll szembe a jelenséggel, hanem megmutatja annak különféle árnyalatait. 

Az Illaberek tagadhatatlanul fontos színházi összmunka, hiszen a társadalom azon „betegségéről” nyújt látleletet, amelynek terjedése megállíthatatlannak tűnik. Kinek ne fordult volna meg a fejében, hogy egyetlen bőröndbe gyűri a múltját, és új életet kezd egy másik országban, ahol még a kerítés is kolbászból van? Aztán ha kiderül, hogy mégse, már mindegy, majd elboldogul ott is valahogy az ember, talán jobban, mint itthon, de az biztos, hogy semmivel sem rosszabbul. Arra ritkán gondolunk, hogy ez kevéssé reményteljes, sokkal inkább kétségbeesett vállalkozás, hiszen, aki elégedett a sorsával, nem szakítja ki magát természetes közegéből. Ha pedig megteszi, akkor valami olyasmit vár ettől a szélsőséges lépéstől, amit nem kaphat meg itthon: az anyagi biztonságot, az élhető életet, az elfogadó környezetet, a korrektséget. Felvillan persze a kivándorlás kevésbé gyakori komplementere is, amikor a távoli országok lakói számára Magyarország jelenti a kiugrási lehetőséget, ez biztosítja a több szempontú vizsgálódást.

Azt, hogy az Illaberek mennyire aktuális és mennyire realisztikus, mi sem bizonyítja jobban, minthogy nem előre megírt darabról beszélhetünk, hanem egy műhelymunka eredményéről. A próbafolyamat során ugyanis nagyrészt a színészek rögtönzésére épülve állt össze a végleges szövegkönyv, amelynek egésze mikrotörténetekre hullik szét. A felvázolt sorsok olykor már-már tárgyilagos meséléssel közvetítenek a valóságról, máskor erős mélylélektani jelenségeknek lehetünk szemtanúi. A két szemléletmód között a szüntelen irónia, sőt önirónia biztosítja a kapcsolódási pontot.

Az előadás már az első percben kikacsint a nézőre, sikersztorival indít. Egy Andris nevezetű kisfiúnak felnőve sikerül óriási filmes karriert csinálnia Amerikában, hazatérése után pedig a király azon túl, hogy magas állami pozícióba helyezi, felajánlja neki jutalmul országának legfiatalabb lányát. A félreérthetetlen utalások után azonban a darab nem vet számot azzal a lehetőséggel, hogy a fiatalok boldogok lehetnek. 

Egyedül Takátsy Péter és Rajkai Zoltán párosában érezhetünk némi elégedettséget, amely aztán gyorsan el is illan, mielőtt még megszoknák jó dolgukat. Éltek állampolgársági jogukkal, összekötötték életüket, ehhez asszisztáltak a hivatal kotnyeles munkatársai, Pelsőczy Rékával az élen, aki minden igyekezete ellenére kevéssé tudott napirendre térni egy „nem normális házasság” felett. Az esküvőt követő örömet felváltják az itthoni egészségügyi viszonyok okozta súlyos problémák: Rajkai nőgyógyásza nem tudja elviselni, hogy a petefészekrákos megszokásból, már-már kényszerből pénzt dugdos a zsebébe, elviselni az ország nem létező toleranciaszintjét. Külföldön könnyedén kap állást, ám párja nem tart vele, így élete egy részét ki kell szakítania magából – ez hivatott tanúsítani azt, hogy ilyen radikális döntést lehetetlenség meghozni áldozatok és szenvedés nélkül.

Láthatjuk, hogy a tanult embernek sem könnyű egy teljesen új világot teremtenie maga köré, hogyan is sikerülhetne ez egy ízig-vérig kisembernek? Keresztes Tamás építőmunkása naiv, rögtön bekapja a horgot: talál egy álláshirdetést, hitelt vesz fel, szerszámokat vásárol, hogy a kint keresett pénzből el tudja tartani a családját. A szerszámokat persze elveszik tőle a repülőtéren, és akármennyire is különösen hangzik, ennek a kisszerű embernek ez a kisszerű tragédiája az előadás egyik csúcspontja – itt már mindenki tudja, hogy nem lehet jó a vége. Aztán kiderül, hogy kalapácsra és fúróra egyébként sem lett volna szüksége, a biztosra ígért munka csupán szemfényvesztés volt, a bevándorlási maffia legegyszerűbb trükkje. A szép jövő elveszett, ahogyan a család is, a Rezes Judit alakította anyuka ugyanis otthonba viszi a gyermeküket, mert korlátozta őt keserves ápolónői munkájában. Nem maradt semmi, csak az agresszió, amely folytonosan munkálkodik azokban, akik számára minden nap egy újabb megvívandó harcot jelent.

Jordán Adél szintén a társadalom peremén lavírozó embertípust jelenít meg. Prostituáltként keresi kenyerét, nála nem láthatunk igazi kétkedést vagy tanácstalanságot, egyszerűen egyik napról a másikra él, a megaláztatásokat már aligha érzékeli. Az ő történetén keresztül látunk rá a magyar értelmiség drámájára is, ugyanis a valaha pesti egyetemen dolgozó nyelvprofesszor tolmácsol az örömlányokkal foglalkozó segélyszervezet munkatársának.

Mindeközben néhány, szarkazmussal kibélelt percben, képet kaphatunk arról, hogy egy-egy fiatal azért szeret Budapesten élni, mert a többi országgal ellentétben itt minden kiszámíthatatlan, például lehet, hogy aznap reggel nem jár a villamos, nem ér be a munkába. És ez mérhetetlenül izgalmas. Egy másik videóban hallhatjuk, ahogyan egy kivándorolt magyar nő azt nyilatkozza, hogy sosem volt honvágya, elvégre mit is hiányoljon? Van pénze, lakása, munkája, megtakarítása a nyugdíjas évekre – külföldön, nem pedig szülőhazájában.

Elek Ferenc EU-képviselője pedig tulajdonképpen arról próbája meggyőzni a tömegeket, hogy nem itthon rossz, hanem máshol túl jó, ezért tessék szépen csökkenteni a nyugati béreket. Milyen dolog az, hogy valaki meg tud élni a fizetéséből? Egyébként is, Magyarország Túró Rudit, Petőfit és Balaton-parti, fülledt nyarakat tud adni, mi más kell még a boldoguláshoz? 

A csak néhány ponton érintkező szálakból is tisztán látszik, hogy Máté Gábor rendezése bár olykor vállaltan társadalomkritikai közhelyekkel operál, éppen emiatt képes világosan ábrázolni a kivándorlás problematikáját. És bár egy-két jelenet sántikál dramaturgiai szempontból és talán kissé hosszúra is nyúlik, a rendező nem fél behozni az éles politikát, az egymásnak feszülő érdekeket, és ami az előadás legnagyobb érdeme: nem akarja lenyomni a torkunkon, hogy itt és most döntenünk kell. 

A játéktér minden apró részlete a migráció jelenségéhez tapad: a bútorokat és a falakat egymásra pakolt bőröndök alkotják, amelyeken nosztalgikus hangulatot teremtő tablóképek körvonalazódnak. A Kálmán Eszter tervezte díszlet stilizáltságával és látszólagos egyszerűségével erősíti a hétköznapiasság kulcsfontosságú motívumát: a sorsok, amiket a színpadon láthattunk, mindennapiak. Már megtörténtek, és meg is fogják ismételni önmagukat.

Mert valójában nem az az igazi csapás, hogy egyszer egy élet megbicsaklik. Illetve, persze, hogy az. De észre kell vennünk, hogy ma már ez a tragédia öröklődik – még akkor is, ha megpróbálunk nevetni rajta.

Dézsi Fruzsina

Fotók: Dömölky Dániel

Az ittas ember minden kétséget kizáróan különös. Nem azért, mert képtelen egyenesen járni, vagy, mert elsüti a legócskább szóvicceket, miközben folyamatosan saját magán nevet. Nem is azért, mert kapatosan mindenki a magabiztosság egy magasabb, olykor együgyű hiszékenységgel párhuzamos fokát éli meg, hanem mert mint ahogyan a közmondás is tudósít róla, gyermek, részeg, bolond mondják az igazat - ez nyer tanúbizonyságot a Katona József Színház új darabjában, a Részegekben is.

A borgőzös ember ugyanis szakadatlanul ontja magából a nagymonológokat, mintha prófétának készülne felcsapni, s a kevésbé spicces társai gyakran csak mosolyognak rajta, nem véve a fáradtságot arra, hogy a csuklásokkal félbeszakított bölcsességekről lehántsák a Coelho-burkot, és észrevegyék, hogy talán nem is olyan óriási ostobaságok kimondására sarkall az alkohol. Ezen nincs is miért csodálkozni, hiszen ahogyan eltompulnak egyéb érzékeink, úgy kezdünk egyre élesebben látni.

Már az előadás kezdetekor teljes bizonyossággal kirajzolódik előttünk, hogy itt nem csupán enyhén kapatos szereplők sorakoznak majd fel, hiszen Martha (Rezes Judit) személyében egy menni alig, de esni annál inkább tudó holtrészeg nő mászik keresztül a nézőtéren azért, hogy aztán elterüljön a színpadon, ezzel beindítva az egymáshoz olykor kevésbé szervesen kapcsolódó, ám remek ritmusban felfűzött jeleneteket.

Maga a történet a dramaturgia szerkezet okán viszonylag lassan és kissé tétován bontakozik ki előttünk. A filmfesztivál után egy morális kérdéseket is firtató esküvőnek, egy látszatházasságba torkolló legénybúcsúnak, és egy megemlékező est utolsó foszlányainak lehetünk tanúi. Van, aki csak az alkalomból kifolyólag, van, aki pedig megszokásból dönti meg jobban az üvegeket, de szinte kivétel nélkül mindenki platóni magasságokig issza magát – és szerencsére ez a módosult tudatállapotot az egyes karakterek egészen differenciáltan élik meg.

Sablonos figurát aligha találhatunk, a szereplők pontosan kidolgozottak, egymást kiegészítő egyensúlyban léteznek a darab világában – ám ugyanez nem mondható el a jelenetezésről. Egy-egy epizód az optimálisnál hosszabbra nyúlik, de ez is mintha csak a részegség állapotát erősítené, hiszen a visszatérő aforizmák, a körkörös felépítés, a látszólag sehova sem vezető ismételgetés a bódultság jellegzetességei közé tartoznak. Azonban éppen ettől válik hullámzó erejűvé a darab: legtöbbször ütős, pergő szópárbajoknak, vagy a maguk lassultságában fürdőző szellemességeknek lehetünk tanúi, ám az előadás vége felé akadnak olyan részek, amelyek valószínűleg megköszönték volna a vágást. Javarészt az utolsó előtti jelenetre érvényes ez, amely bár színészileg kifogástalan, az önszajkózás szürreálisan magas foka mégis monotonná és ingerszegénnyé teszi néhány perc után.

Pedig valóban fontos dolgokról van itt szó az első pillanattól fogva, a könnyed humor vegyül súlyos kijelentésekkel. A klisék éppen azért bontják le banális mivoltukat, mert minden megszólalásba belefűzik magukat. Halmozásuk kettős hatást kelt, hiszen ki ne mosolyogna a tizenötödjére is elismételt „hallom az Úr suttogását a szívemben”, „minden szeretet”, „Isten a részegeken keresztül szól az emberekhez” megszólalásokon, ugyanakkor találhatunk-e olyan nézőt, aki ne gondolkodna el ezek igazságérvényén? Ki ne szeretne hinni abban, hogy létezik egy felsőbb hatalom, ami nem hagy magunkra, és hogy a földön minden magasztos szerelem, csupán elég mélyre kell ásnunk? S ki ne töprengett volna azon, hogy a modern világ megölte az összes pontot, amellyel egymáshoz kapcsolódtunk, a modern férfi-női viszony pedig minden, csak nem a szabadság megtestesítője? Kérdések tehát vannak, ahogyan összekuszálódott válaszok is, amelyek még úgy is kissé homályosak maradnak, ha kibogozzuk őket.

A szereplők efféle tézisekkel botorkálnak a Gothár Péter tervezte díszletben. A szűkülő folyosó trükkös optikája révén a közeledő alakok egyre kisebbednek, ebből is kitűnik, hogy a rendező számos egymást kiegészítő és értelmező metaforával operál, a színészek pedig bámulatos gördülékenységgel oldják meg feladataikat. A fesztiváligazgatót alakító Mészáros Máténak, és a fiktív katolikus pap nagyon is valóságos öccseként parádézó Keresztes Tamásnak egyszerűen lehetetlen elcsípni egy-egy gyengébb megmozdulását, az előadás utolsó percéig hozzák a maximumot. A megtört prostituált karakterét magára öltő Ónodi Eszter ugyancsak emlékezetes alakítást nyújt, de szereplőgárda többi tagja – különösképpen Kocsis Gergely, Tasnádi Bence és Rezes Judit – is nagyszerűen talált rá a maga figurájára. 

De mi jön a részegség után? A kijózanodás? Vagy a soha ki nem józanodás? Választhatunk-e egyáltalán? Vagy már csak az marad nekünk, hogy közös félelmeinken együtt nevessünk? Végül is, ez is valami. 

Dézsi Fruzsina